A természetes halál

Minden csütörtök reggel az orvosi team összegyulik és végignézi a mikroszkóp alatt zajló élet-halál harcot, amint beteg vérébol kinyert kékre színezett immunsejtek összecsapnak az újonnan beültetett szívbol származó apró szövetdarabbal, írja Haider Javed Warraich  a NYT tudományos cikkében. Minél több a kék szín a rózsaszín szövetdarab körül, annál nagyobb a valószínusége, hogy a beteg idegengyulölo immunsejtjei ki fogják lökni a szívet.

Annyira sok szépség tapasztalható meg ebben az ütközetben, írja a szerzo, hogy szívesen bekeretezné ezt a monumentális képet és kirakná a falra. Ahogy egyre mélyebben tanulmányozza a sejteket, annál közelebb kerül a korunk egyik legnagyobb kérdésének megválaszolásához.

A történelem során, különösen mostanában, az emberiség elég messze ment annak a komplex kérdésnek a megválaszolásában, hogy mit jelent a könnyu halál? A fejlett életfenntartó berendezéseinkkel és technológiai újításokkal ma már képesek vagyunk akár a határtalanul is meghosszabbítani, ami miatt sokan azt mondják, hogy a természetes halál a jó halál. A rengeteg kütyüvel, amelyek szinte mindenhol körülvesznek minket, a halál értelmezése is visszakerül a természetességéhez, olyan formában, ahogy más dolgokhoz is viszonyulni szeretnénk, mint a szüléshez, az étkezéshez, vagy az utazáshoz.

Amikor a természetes halálról beszélünk, akkor egy férfire vagy nore gondolunk, aki az ágyában fekszik, szeretteivel körülvéve. Kilehelni lelkünket a saját ágyunkban, mint egy felkapott irodalmi kép, a „követendo forma” volt a régi idokben. Phillippe Aries a Nyugat viszonyulása a halál felé címu könyvében írja, hogy a „halálos ágy képet maga a haldokló készítette elo, minden eloírásával együtt, és ez egy társadalmi ceremónia volt, ahol a szülok, barátok és szomszédok is részt vettek”. Amíg a halál ezen csillogó formája még mindig jelen van az irodalmi és pop-kultúrában, a valóságban már csak fikciónak tekintheto.

A természetes halál víziója mindemellett is elég korlátozott, mert csak azt szemlélteti, hogyan haltunk meg a modern újjáéleszto berendezések létezése elott, és csak annak a szociális és tudományos körülménynek a visszatükrözodése, amelyben a halál megtörtént. A természetes utáni vágy az élet minden területén a technológia elleni forradalmi szemléletünket jelzi – amikor az emberek azt mondják, hogy természetes halállal kívánnak meghalni, akkor azt a technikától legjobban eltávolodva szeretnék, amennyire ez lehetséges. Orvosok is használják ezt a kifejezést, mikor azt szeretnék a család tudtára adni, hogy a további gyógyszeres kezelés értelmetlen, és a hozzátartozókat a természetes folyamatok, a természetes elmúlás felé terelik.

Mégis elég szuklátóköruség lenne, ha a halál természetességét az orvosi beavatkozás mértékével mérnénk le. Az oka, hogy a romantikus, korai halál-jelenetekben nem voltak életfenntartó eszközök, az, hogy ezek még akkor nem léteztek. Ezen felül az orvosi eszközeinkrol alkotott véleményünk és képünk azok hatékonyságával mérheto le. Amikor a halál megfordítható egy gyógyszer, eszköz vagy beavatkozás segítségével, akkor azt csodaként emlegetik: ha a halál mégis bekövetkezik, akkor ezek használatát méltóságon alulinak tartjuk. Ezért nagyon fontos a természetes halál meghatározása, mert ez képezi alapját annak, amelyet az emberek úgy emlegetnek, hogy jó halál.

Talán érdemes megfigyelnünk és alapjaiban megértenünk, hogy mit jelent a halál, ha lebontjuk róla a puszta társadalmi összefüggéseket. Talán a válasz, hogy mit jelent a természetes halál, ott van a sejtek mélységeiben, az élet építokockáiban, az emberét is beleértve.

Bár több mint egy évszázada tudjuk, hogyan keletkeznek a sejtek, de azt csak mostanában fedeztük fel, hogyan halnak meg. A sejtek három módon pusztulnak el: a legcsúnyább és a  kevésbé elegáns forma az elhalás, a nekrózis, amelyben egy toxikus sérülés vagy tápanyaghiány következtében a sejtfal kiszakad, és tartalmát plazmába ereszti. A sejthalál, ami a transzplantált szív kilökodése során is végbemegy, a test immunrendszerének nagyon eros aktivitását váltja ki. A nekrózisos elhalás tehát a rossz halál sejtes formája.

A második forma az autófágia, amelyben a sejt önmaga ellen fordul, saját sérült vagy felesleges anyagát táplálékká alakítja, amelyet más sejtek hasznosíthatnak. A sejthalál ezen formája akkor következik be, amikor a test táplálék szukében van, de nem teljesen van elzárva attól, mint például egy szívmegállás esetén.

A legkifinomultabb formája a sejtek halálának nem hasonlít az elozo kettore. A görög apoptózia szó azt a folyamatot írja le, amikor a levél lehullik a fáról, és ez a programozott sejthalál. Amikor a sejt elöregszik vagy megrongálódik, akkor valami gyengéden oldalba löki – általában egy molekula – hogy megkezdje önmaga kontrollált elpusztítását. A nekrózis elhalástól eltéroen a sejtfal nem szakad ki, nem vált ki reakciót az immunrendszerbol, csak csendben feloldódik. Az apoptózia az oka annak, hogy a csontvelonk nem nyom tonnákat, és a beleink nem nonek a végtelenségig.

Amennyire fontos az apoptózia a halálhoz, annyira fontos az élethez is. Mialatt mi, emberek tudatosan vagy tudat alatt végtelen ideig akarunk élni, a végtelen élet egy létezo realitás a sejtek szintjén – úgy hívják: rák. Valójában a legtöbb rákos eset azért következik be, mert az apoptózia meghibásodik, és a legtöbb új rákterápiás módszer akkor is megengedi a sejtek halálát, ha az normál körülmények között nem következne be.

Így az élet és a halál sejtszinten sokkal tudatosabb, mint ahogy mi ezzel a jelenséggel az egyén szintjén szembesülünk. A sejtek szintjén, ami jó az organizmusnak, az jó a sejteknek is. Még akkor is, ha a sejt maga a túlélésre van beállítva, a megfelelo idoben bekövetkezo sejthalál az organizmus túlélését jelenti,  amelynek ugyanilyen módon kell meghalni a társadalom és a ökoszisztéma fennmaradásáért.

Mi, emberek az életünk nagy részét a halál tagadásával töltjük el. Bár a halál nem az ellenség maga. Ami a legnagyobb ellenség, az a haláltól való félelem. A halálfélelem gyakran arra késztet minket, hogy olyan dolgokban döntsünk, amelyek meghatározzák az életünk biológiai feltételeit. Ezek a döntések sokszor vezetnek minket a pusztulás nekrózisos végzete felé, amely az eroforrások végletekig való kihasználásán keresztül kataklizmához vezet, ahelyett, hogy az apoptozis programozott verziója muködne. Ráadásul a sejtjeink megmutatják, hogy mit jelent az, ha egy a sok billióból eléri a halhatatlanságot.

Amikor a szerzo megkérdezte Robert Horovitzot, a híres Nobel-díjas biológust, az apoptózis egyik felfedezojét, hogy mit tanulhatunk a sejthalálból, akkor a válaszában benne volt, hogy nem sikerült megértenünk a halált igazi lényegét: „Eddig csak egy ember kérdezte meg ezt a kérdést tolem, hogy a sejthalál mit jelent az emberi létezés számára.”

A kérdés számunkra az: mi az emberi megfeleloje az apoptózisnak a mi társadalmunkban? Az egyik lehetséges mód, hogy megértsük ezt, ha megnézzük a nekrózis emberi megfelelojét. A szerzo véleménye szerint hogyha valaki kórházban, az intenzív osztályon fekszik, gépek által lélegeztetve, dialízissel, mesterségesen táplálva, nagyon kis eséllyel arra, hogy az agyi funkciói újrainduljanak, a sejtnekrózis állapotának felel meg. Minden más alternatíva, akár úgy hal meg, hogy a kórházban felfüggesztik az újraélesztését vagy az intubációt, vagy otthon egy hospice szervezet vagy egy orvos segítségével, az inkább közelít az apoptózis állapotához.

Még mindig arra törekszünk, hogy válaszokat találjunk a legégetobb kérdésekre, de valahogy sosem próbáltuk meg ezeket a saját biológiai gépezetünkben megtalálni. Az apoptosis a halál nagyon tiszta formáját reprezentálja, azt, ami a természetben is történik, és amely inspirálhat minket is a saját halálunk megértésében: a sejt sosem hal meg magában, hanem a társai helyzetének tudatában. Nagyon ritkán hal meg saját akaratából. Egy nagyobb ero, amely kapcsolatban áll az organizmussal, felfogja azt, amikor egy sejt önmaga ellen fordul és ezzel társait is veszélyezteti. Az apoptózis a tökéletes paradoxon reprezentációja: ahhoz, hogy a szervezet túlélje, a sejtnek pusztulnia kell. „Elég sok rendellenesség van, amelyben kevés az apoptózis sejthalál”, mondja Dr. Horvitz. „Ilyenkor a szervezet megnöveli az apoptózist a túlélés érdekében.”

Végezetül kimondhatjuk, hogy sejtjeink megtanítanak minket rá, hogy az emberiség örök vágya a halhatatlanságra a legtermészetellenesebb sors, amit kaphatunk.

Haider Javed Warraich a Modern halál: hogyan változtatta meg az orvostudomány a halált címu könyv szerzoje.

kép: Effigies in Scotland from the 17th century, when death was simpler. CreditCorbis, via Getty Images

Categories: tudomány